Csöppet hosszúra sikeredett, de ha vkit érdekel úgy is elolvassa, akit nem az nem....:P

Rómeó és Júlia

A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare mûve, a Rómeó és Júlia minden idõk legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban éltek-e a “gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek ? Vagy az egymással vetélkedõ Montague és Capulet családok valami egészen másnak a jelképei lennének ?

A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett. / Õs gyûlölség új csatákon ég / És polgár-vér szennyez polgár kezet / Vad vérükbõl egy baljós pár fakadt: / Gonosz csillagzatok szülöttei..."

E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának meséjét.

Bemutató elõadása 1595-ben volt, azonnali és elsöprõ sikert aratott Londonban is. 1597-ben megjelent elsõ nyomtatott kiadásának címlapján ez a mondat szerepelt: “Sokszor (és nagy sikerrel) nyilvánosan elõadatott."

A dráma népszerûsége az elmúlt csaknem négy évszázad alatt egy szemernyit sem csökkent.

A darab elsõ jelenetében Rómeó, az ifjú Montague a dölyfös Rozália után epekedik, akibe - úgy képzeli - szerelmes.

Meghallván, hogy a lány az ellenséges Capulet házban tartandó bálba készül, Rómeó és barátja, Mercutio álarcot öltenek, hogy hívatlanul jelenjenek meg a mulatságon. Ott Rómeó megpillantja Júliát, Capuleték tökéletes szépségû leányát, aki még nincs tizennégy éves.

A két fiatal abban a szempillantásban egymásba szeret, bár Rómeónak komor elõérzete támad, hogy mindent elsöprõ szenvedélyébõl majd tragédia fakad.

Amikor Júlia megtudja, hogy a kedves ismeretlen éppen egy Montague, siratni kezdi a sorsát:

Hová ragadtál szörnyeteg szerelmem.

Halálos ellenségem kell szeretnem.

A bál után Rómeó belopakodik Capuleték gyümölcsösébe, és az ablakon át kihallgatja, amint Júlia megvallja szerelmét az éjszakának:

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó ?

Tagadd meg atyád és dobd el neved !

S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé

S majd én nem leszek Capulet tovább.

Rómeó ekkor elõlép a sötétbõl, és az elbûvölt szerelmesek megfogadják, hogy semmibe véve a családjaik között dúló ádáz ellenségeskedést titokban összeházasodnak.

Gondolván, hogy e frigy majd véget vet a Montague-ok és a Capuletek gyûlölködésének, a jóhiszemû, naiv Lõrinc barát beleegyezik, hogy másnap összeadja õket. Menyasszony s võlegény nem maradhat együtt az esküvõ után, de megbeszélik, hogy az éjjel találkoznak annál az ablaknál, ahol elõször fogadtak örök szerelmet. Boldogságuk azonban kurta létre ítéltetett, hamarosan megkezdõdik a szerencsétlen véletlenek sorozata.

Az esküvõrõl hazafelé menet Rómeó egy Mercutio és Júlia harcias unokatestvére, Thybalt között zajló szópárbajba csöppen. Thybalt provokálja, de Rómeó nem akar harcolni újdonsült sógorával. Mercutiót megdöbbenti Rómeó látszólagos gyávasága, és kardot ránt, de Thybalt halálosan megsebesíti.

- Pokolra mind a két famíliát ! - kiáltja haldokolva.

Rómeó bosszút áll barátja haláláért, és leszúrja Thybaltot - a herceg ezért számûzi Veronából.

Távozása elõtt Rómeó Júliával tölti az éjszakát, de hajnalban el kell válniuk. Amikor férje leereszkedik a kötélhágcsón, Júliának rémes víziója támad:

Amint ott lenn állsz, úgy nézel reám,

Mint egy halott a kripta mélyirõl.

Rómeó Lõrinc barát tanácsára elmegy Mantovába, hogy ott várja be, amíg közzéteszik a titkos esküvõt. A barát még mindig meg van gyõzõdve arról, hogy ez majd végre békét szerez a két ádáz ellenség között.

Közben Júliát sürgetik a szülei, hogy nyújtsa kezét kérõjének, Párisnak, a veronai herceg sógorának.

Júlia Lõrinc baráttól kér tanácsot, hogy ne essen a bigámia bûnébe. A barát altató italt ad neki, ami negyvenkét órára tetszhalottá teszi. El fogják temetni, mondja a barát, ó meg majd értesíti Rómeót, aki érte jön, és magával viszi a számûzetésbe.

A tervbe azonban hiba csúszik, mivel Rómeó nem kapja meg a barát levelét. Az ifjú Montague hírét veszi felesége halálának és temetésének. Titokban visszatér Veronába, és belopódzik a Capuletek családi sírboltjába. A menyasszonyát sirató Párist találja Júlia ravatalánál, és megvív vele. Páris meghal. Rómeó megcsókolja a holtnak vélt Júlia hideg ajkát, és beveszi a mérget, amit magával hozott. Júlia magához tér, és megtalálja férje holttestét. Megértve, hogy miféle játékot játszott velük a végzet, Rómeó tõrével szíven szúrja magát. A tragédia helyszínére sietõ Montague és Capulet családnak a herceg elmarasztaló szavait kell meghallgatni: gyûlöletük eredménye ez a kettõs halál. Végül a riválisok békét kötnek, és megfogadják, aranyból emelnek szobrot a két fiatal emlékének. A darab a herceg szavaival zárul:

Mert könnyel jegyzi majd a krónika,

Hogy élt s halt Rómeó és Júlia.

Éltek-e egyáltalán ?

A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbûvölõ, történetük olyan szívbe markoló, hogy a színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa, Girolamo della Corte meg volt gyõzõdve a történet valódiságáról, és Verona történetérõl szóló mûvében magabiztosan, de némiképp önkényesen 1303-ra tette a szerelmespár tragikus halálának idõpontját. Maga Shakespeare, de legalábbis a kiadója nem hivatkozott történelmi elõképekre. Az 1597-es nyomtatott kiadás “zseniálisan kiagyalt" tragédiának nevezi a darabot.

Az irodalomtudósok rámutatnak, hogy az efféle balsors sújtotta szerelmesek története már egyes ókori szerzõk mûveiben is megtalálható. Példaként említik a görög Xenophón Ephesziosz i. sz. II. századból származó elbeszélését, melynek címe Anthia és Abrocomas. Shakespeare azonban, úgy tûnik, sokkal közelebbi forrásból merített.

A Rómeó és Júlia történetéhez nagyon hasonlót beszél el Massuccio Salernitano 1476-ban írt Novellinója, amit ötven évvel késõbb Luigi da Porto is megírt.

Az õ nemrég felfedezett írásában a “nemes szerelmesek"-et Rómeónak és Giuliettának hívják, és Shakespeare mûvének minden lényeges mozzanatát tartalmazza: két ellenséges veronai család, a Montecchiek és a Capellettiek viszálya kettõs öngyilkosságba torkollik.

Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta ezt a történetet.

Az õ írását Pierre Boisteau de Launay lefordította franciára, és bekerült Francois de Belleforest Histoires Tragiques (Tragikus históriák) címû gyûjteményébe is (1559).

A francia változatot 1562-ben Arthur Brooke Romeus and Juliet címmel versben, 1567-ben pedig William Paynter The Palace of Pleasure (A gyönyör palotája) címmel prózában angolra fordította.

Brooke azt írja, hogy ugyanezt a cselekményt “nemrég látta színpadon", ezért a tudósok feltételezik, hogy Shakespeare esetleg egy máig elveszett darabot adaptált, bár remekmûve pontosan követi Brooke verses elbeszélését.

Háborúskodó itáliai családok

Bár Rómeó és Júlia alakját szinte bizonyosan az irodalmi képzelet szülte, a tragédia kerete - a családok háborúja - valóságos. A Montecchi és a Capelletti nevek (Shakespeare-nél Montague és Capulet) sem Da Porto leleményei. Dante Allighieri említi háborúságukat az 1320-ban befejezett Isteni színjátékban, a purgatóriumi szín hatodik cantójában:

Jöjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan a hû nemesség: légy bajukra balzsam !

De az irodalomkutatók minden eddigi fáradozása kudarcot vallott, hogy bármiféle történelmi utalást találjanak a valóságos Montecchik és a Capellettik viszályára.

Egy Olin H. Moore nevû amerikai történész sajátos megoldást javasolt a rejtélyre: “Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecchi és a Capelletti nem családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban.

Moore véleménye szerint e pártok valószínûleg a késõ középkori Itália egymással folytonosan vetélkedõ két nagy pártjának, a guelfeknek és a ghibellineknek a helyi frakciói lehettek.

A guelfek neve a német Welf szóból származik, õk szövetségi államot szerettek volna Itáliában, melynek élén a pápa áll.

A ghibellinek a Hohenstaufen-dinasztia õsi fészkérõl kapták nevüket, és a német-római császárt támogatták abban a törekvésében, hogy egész Itáliára kiterjessze hatalmát.

A XII. század közepétõl egészen a XIII. század második feléig tartó és Európát sújtó nemzetközi konfliktus a késõbbiekben jelentéktelen helyi civakodássá korcsosult.

A ghibellinek egyik csoportja a Vicenza melletti Montecchio Maggiore után kapta a Montecchi nevei, ahol elsõ gyûlésüket tartották, és sikeresen befolyása alá vonta a mintegy ötven kilométerre nyugatra fekvõ Verona guelf uralkodóját. Arról azonban nincs adat, hogy a Montecchik valaha is összeütközésbe kerültek volna a cremonai ghibellinekkel, a Capellettikkel, akik jellegzetes kis kalapjukról, olaszul cappellettójukról kapták a nevüket.

Hogyan lett a két helyi pártból két gyûlölködõ veronai család ?

A dologban valószínûleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra vonatkozó utalást családnevekként értelmezték. Luigi da Porto a legkényelmesebb megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta Rómeó és Júlia õstípusának történetét. Tõle aztán egyenes szál vezet a francia és angol átültetéseken át egészen William Shakespeare-ig.

A halhatatlan szerelmesek

A bájos északolasz városka, Verona látogatói nem gyötrik magukat a probléma megoldásával, hogy ott élt-e valóban Rómeó és Júlia. Legtöbbjük egyszerûen elfogadja a mesét, amikor belép a Palazzo di Capuletti kapuján, és megáll az erkély elõtt, ahol Shakespeare feledhetetlen szerelmi jelenete játszódik.

A San Francesco-kolostorban elhiszik, hogy a titkos esküvõ helyszínén állnak, az sem zavarja õket, hogy karthauzi szerzetesek éltek benne, Lõrinc barát pedig ferences rendbeli volt. Egy olyan kertben, mint a kolostoré, Lõrinc barát igazán gyûjthette a füveket, amibõl elkészítette Júlia italát.

A turisták végül elmorzsolnak egy könnyet a homályos, bolthajtásos kriptában, ahol állítólag a szerelmeseket elérte a halál.

Kit érdekel, hogy bizonyítható-e, hogy valóban éltek a szerelmesek ?

Ami számít, az William Shakespeare lángelméje, aki halhatatlanná tette õket.